Kevés olyan aktív zenekart tudnék mondani a death metal (vagy úgy általában bármelyik) színtérről, mint a belga Aborted. Ezek az arcok konkrétan képtelenek megülni a seggükön. Az állandó koncertezés mellett folyamatosan adnak valami új hallgatnivalót, legalább egy dal erejéig. Mindezek mellett megbízhatóan szállítanak két-háromévente egy teljes értékű kiadványt is, úgyhogy az ő rajongóiknak biztosan nem kell egy sötét szobában, remegve és izzadva, már-már elvonási tüneteke közepette várni az új anyagot. 

Legutóbbi lemezük, a 2021-es "Maniacult" (cikk ITT) nekem anno nagyon bejött, olyannyira, hogy tíz kerek pontot adtam rá. Ez az elmúlt két évben egy csöppet azért árnyalódott, nem súlyosan, de ha most írnék róla cikket, akkor lehet, egy-két ponttal lejjebb csúszna a tabellán. Ez főleg annak köszönhető, hogy sokadjára újrahallgatva azért feltűnnek olyan dolgok, hogy nem feltétlenül annyira változatos az összkép, sőt, helyenként kifejezetten lapos. Fogalmazzunk úgy, hogy a legutóbbi album nem feltétlenül a death metal műfaj tartós teje. Nézzük, hogy a beszédes című "Vault Of Horrors" mit tud, amit az előző nem tudott. 

Őszintén szólva egy kicsit furcsa feladat a "Vault Of Horrors"-ról cikket írni. Nem mondanám hálátlan feladatnak, de bőven nagyobb kihívás, mint amit egy ilyen lemeznek biztosítania kellene. Kezdjük azzal az egészet, hogy milyen hype-cunami előzte meg a lemez megjelenését. Egyébként ez nem is feltétlenül volt alaptalan, tekintve, hogy minden egyes dalban van vendégénekes. Konkrétan az összesben.

Ráadásul olyan arcok, akikkel mostanában rengeteget találkozhat az ember, ha megnyitja a kedvenc online metal magazinját, akár magyart, akár külföldit, vagy csak szimplán elmegy egy koncertre, ahol történetesen éppen vagy death metal vagy deathcore csapatok lépnek fel, vagy csak felbont egy doboz tejet, mely véletlenül pont olyan hangot ad ki, miközben szakad a karton, mint egy death metal énekes. Fogalmazhatunk úgy is, hogy emiatt egy kicsit nehéz tisztán Aborted-albumként értékelni a "Vault Of Horrors"-t.

Az album szinte egyből arcba megy a Dreadbringer című dallal. Most aki azt várja, hogy a dalokat egyesével meg fogom fejteni, az jobb ha elkattint, ugyanis aki már hallott életében Aborted lemezt, az tudja, hogy ezek nem az eszeveszett változatosságról szólnak. Itt ami változatosság érzékelhető a dalokban, az annyi, ami a vendégénekesekből fakad. Nyitásnak rögtön itt van Ben Duerr a Shadow Of Intentből. Ami egyből nyilvánvalóvá válik, hogy hála a magasságosnak, úgy vannak jelen a vendégek a buliban, hogy tényleg hallani is őket. Ez már csak azért is örvendetes, mert rengeteg zenekar ezt ott rontja el, hogy a plusz hangokat elrejtik, vagy kórusba rakják. Itt mindenki kapott saját részeket. 

A sorban következő nóta a Condemned To Rot, a személyes kedvencem. Ebben ugyanis a Fleshgod Apocalypse-ból importált Francesco Paolit hallhatjuk. Az egyik legintenzívebb dal az albumon, és Paoli olyan plusz színt visz az összképbe, mely miatt az egyik legemlékezetesebb tétellé is válik. A Brotherhood Of Sleepben az AngelMakeres Johnny Ciardullo kapja a főszerepet. Ez egy átlagosabb Aborted-dal, még az AngelMakeres rásegítéssel is. Nem mondanám jellegtelennek, de ez egy kicsit jobban beleolvad az átlagos Aborted-dalok közé. 

A Death Cult (mi van ezzel a kultusz imádattal srácok?) volt az első szám, melyet bemutattak a lemezről. Ebben a Despised Iconos Alex Erian hallható. Na most, én a Despised Icont imádom, és állítom, ha mindenki így űzné a deathcore-t, mint ők, akkor az ég világon senkinek semmi baja nem lenne a stílussal. Alex szerepeltetése pont ezért számomra a lemez egyik legszimpatikusabb húzása. Nem is kellett csalódnom, Erian orgánuma hibátlanul passzol az Aborted zenei világába. 

A Hellbound-ban egy újabb nagy név kap szerepet. Konkrétan a Cryptospy soraiból Matt McGachy. A lemezen lévő két, főleg hangulatra építő dal közül ez a tétel az egyik és mint ilyen, Matt hangja kifejezetten jól passzol hozzá. Értelemszerűen az összkép elég messze áll a Cryptopsy világától, de tök jó bizonyíték arra, hogy Matt nagyon univerzális extrém metal énekes. 

Az Insect Politics az album legrövidebb nótája. Kicsit több, mint másfél perc, viszont talán a legintenzívebb másfél perc. Ehhez a nagyon zsigeri pusztításhoz Jason Evans az Ingestedből remek választás volt. Aki hallott már bármit az Ingestedtől, az pontosan tudja, hogy mennyire zsigeri és direkt, amit ők nyomnak. Tökéletesen passzolnak az Aborted mellé. 

A már korábban emlegetett, elsősorban hangulatra építő két dal közül a második a The Golgothan. Itt az Engulfból ismerős multihangszeres Hal Microutsicos hallható. Ezt nem eresztem bő lére, tekintve soha semmit nem hallottam az Engulftól, és ennek a palinak a létezéséről sem tudtam egészen eddig az albumig. Az orgánuma nekem kicsit fura, ilyen átmenet a hardcore és az old-school death metal között. Nem rossz, de egy kicsit rusztikus az én ízlésemnek. Ettől függetlenül a dal tök király, néha kifejezetten dallamos. 

A The Shape Of Hate újfent egy klasszikusabb Aborted-dal, annyi kavarással, hogy vendégként Oliver Rae Aleron van jelen az Archspire-ből. Nem fogok hazudni, nemrég végig hallgattam a csapat munkásságát, és elismerem Oliver tehetségét, de ez a folyamatosan géppuska gyorsaságban darált vokál egész egyszerűen nem az én világom, Ő meg helyenként annyira túltolja, hogy az már a komolyanvehetőség kárára megy. Hála az égnek, itt nem olyan durva a helyzet, de nem mondanám, hogy túl sokat hozzá tesz az összképhez. 

A Naturom Demontoval rákanyarodunk a lezárásra. Ez nekem egy kicsit rokon volt a pár éve kislemezdalként kidobott Infinite Terror nótával. Itt David Simonich a vendég a Signs Of The Swarmból. Ezzel együtt egyébként talán ez a leginkább deathcore-szerű dal a lemezen. A záró Malevolent Haze tökéletes finálé. Az alapvető agresszió maradt, és erre még Ricky Hoover az Ov Sulfurból egy lapáttal rá is tesz, viszont nagyon szépen lekerekíti ezt a tíz dalt. Plusz, Ricky-nek nem lehet nem örülni. 

A cikk elején említettem, hogy nagyon nehéz szuverén Aborted-lemezként kezelni a "Vault Of Horrors"-t: ha levágjuk az összképről ezt az egészet, akkor lényegében egy átlagos Aborted-anyagot kapunk. Nagyon profi, nagyon igényes találásban, de semmivel sem többet, mint az elmúlt négy-öt korongnál. Azt meg körülbelül öt mondatban össze lehetett volna foglalni. 

Szó ne érje a ház elejét, a "Vault Of Horrors" önmagában is remekül megállná a helyét, viszont csak akkor, hogyha pont annyit és pont ugyanúgy vársz tőle, mint mondjuk a "Maniacult"-tól vagy a "Retrogore"-tól. Eddig igazából fel sem tűnt, hogy az ilyen masszív felturbózások mennyire hiányoztak a belgák a zenéjéből. Talán pont emiatt ezek kicsit túlsúlyban is vannak az általános Aborted-világhoz képest. 

Hogy milyen lett végeredményben a "Vault Of Horrors"? Egy tök frankó album, megvan benne a szokásos Aborted-él, annak minden kötelező kellékével együtt, és a rengeteg vendégnek hála rég nem tapasztalt változatosság van jelen ebben a negyven percben. Ami viszont mégis árnyalja ezt a képet, az minden, amit korábban leírtam.

Kicsit úgy érzem, hogy ez a minden dalban mindenkivel is spanolunk egy pár percet egy EP-ként (amiben egyébként szintén nagy gyakorlata van a belgáknak) talán jobban működött volna, vagy legalábbis kevésbé világított volna rá, hogy nagyon ráfér már erre a rendszerre valami frissítés. Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szerettem ezt a lemezt és nem várom maximálisan a következőt, de most már szeretnék meglepődni, legalább egy kicsit. 

8/10